Ízfokozó nosztalgia: miért vágyunk vissza a nagyi főztjéhez?

A gasztronómiáról szóló diskurzusok gyakran csúcséttermek tányérkompozícióinál kezdődnek és végződnek. De mi a helyzet azzal az ízzel, amit nem tudunk nevén nevezni, mégis azonnal összefacsarja a szívünket? A rakott krumpli illata, egy jóféle bableves gőze vagy a vasárnapi rántott hús roppanása – ezek sokszor többet mondanak bármelyik Michelin-tányérnál.

Sokunkban él a vágy, hogy újra érezzük azokat az ízeket, amelyek egy-egy élethelyzethez, érzéshez kapcsolódtak. Ezek nemcsak receptek, hanem identitásdarabok. Ha belegondolunk: nem csupán az étel íze számít, hanem az is, ki készítette, milyen alkalommal, és hol fogyasztottuk el. Egy íz lehet időutazás is: visszarepít gyerekkorunk nyarába vagy egy régi karácsony estéjébe.

A modern gasztronómia fejlődése közben érdemes megállni, és emlékezni: a hagyomány nem teher, hanem kiindulópont. Egy séf számára a nagymama receptje lehet inspiráció, egy fiatal hobbiszakácsnak pedig kapaszkodó.

Az ételeink történeteket mesélnek. És ezek a történetek akkor is összekötnek bennünket, ha különböző stílusú konyhákban főzünk – vagy csak vasárnaponként eszünk együtt családként.

A gasztronómia nemcsak technika vagy alapanyag. Az emlékeink nyelvén is beszél. És ebben a nyelvben a nagymama főztje örök klasszikus marad.

***