A csend és a béke két különböző dolog

Van szakmai sajtónk, vannak híreink, közleményeink, sikereink és szépen beállított közös fényképeink. De van-e valódi szakmai párbeszédünk? És vajon miért lett természetes, hogy sokan négyszemközt egészen mást mondanak, mint nyilvánosan?

Van egy furcsa helyzet ma a vendéglátásban. Miközben szakmai kérdésből annyi van, hogy lassan külön raktár kellene hozzájuk, valódi szakmai újságírásból alig maradt valami. És ebben bizony nekünk, az általam egyébként oly nagyra tartott „szakmai” lapoknak is van felelősségünk.

Vannak persze hírek, közlemények, díjátadók, sikerek, kinevezések, rendezvények és szépen beállított közös fényképek. Bizonyos körök anyagai is rendszeresen megjelennek bizonyos helyeken, majd ugyanazok az anyagok végigfutnak több felületen is. Csak éppen vita nincs, erre valahogy nagyon vigyáz mindenki… Ez lett az új megszokás.

Pedig attól, hogy egy sajtóközleményt megjelentetünk, még nem feltétlenül lesz szakmai újságírás. Ahogy attól sem lesz szakmai vita, hogy mindenki egyetért mindenkivel. A csend és a béke ugyanis két különböző dolog. Tényfeltárás szinte alig létező fogalom, nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára ilyet. Kényelmetlen kérdés még kevesebb. Olyan szakmai cikk pedig, amely felvet egy problémát, körbejárja, ütközteti a véleményeket, majd esetleg még gondolkodásra is készteti az embert, lassan ritkaságszámba megy. Pedig szerintem a szakmai sajtónak nem az a dolga, hogy megmondja, mit gondoljunk. Az a dolga, hogy legyen miről gondolkodnunk. Ez óriási különbség és felelősség is egyben.

Valami azért mocorog

Szerencsére mintha ezen a területen is történne valami. Itt van például a Szálloda.blog és Pakuts Tamás, ahol az utóbbi időben sorra jelennek meg olyan szakmai írások, amelyek nem feltétlenül állnak meg a sajtóközlemény utolsó mondatánál. Kérdeznek, utánamennek dolgoknak, véleményt mondanak, problémákat vetnek fel, és ha kell, vitát indítanak. Bevallom, öröm ilyet olvasni, és valahol már-már furcsa is… Pedig tulajdonképpen ennek kellene természetesnek lennie.

Talán az ilyen felületek tudnak valamit helyrehozni abból, amit az elmúlt évek szakmai nyilvánossága elrontott vagy egyszerűen elmulasztott. Nem azzal, hogy mindig igazuk van – nekünk sincs mindig igazunk –, hanem azzal, hogy végre van állítás, amellyel lehet egyetérteni vagy vitatkozni. Mert ahol mindenki ugyanazt mondja, ott lehet nagy a béke, csak éppen szakmai párbeszéd nincs, és a felszín alatt bizony ég az avar. Ha pedig egy szakmai lapból kivesszük a kérdéseket, a vitát és a kritikát, előbb-utóbb marad a papír. Meg a logó. Már ha nyomtatott sajtóról beszélünk… Az online még rosszabb, ott még papír sem marad.

Hangadók, kritikusok és a csendes többség

És van itt még valami érdekes. Ha az ember figyeli a vendéglátást, idővel elég jól kirajzolódnak bizonyos szerepek. Vannak a hangadók, akik kérdeznek, véleményt mondanak, ügyeket visznek, és néha beleállnak olyan dolgokba is, amelyekbe kényelmesebb lenne nem beleállni. Ilyenek vagyunk például mi is. Vannak a kritikus kommentelők, akik mindenhez hozzászólnak, és bosszantó módon még az is előfordul, hogy igazuk van… Lehet minket és őket ezért szeretni vagy nem szeretni, de egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy feltétlenül a hangadókkal vagy a kritikusokkal van a baj. Lehet, hogy néha egyszerűen túl nagy körülöttük a csend.

Mert mellettük ott van egy sokkal nagyobb, csendesebb kör is. Azok, akik egyetértenek, csak ezt inkább a háttérből teszik. Mindenre figyelnek, dolgoznak, megvan a véleményük, de lehajtott fejjel, csendben szépen eltellik felettük az idő. Általában tőlük jönnek a telefonok, az üzenetek, a személyes mondatok: „igazatok van”, „végre valaki kimondta”, „csináljátok tovább”. És ez persze jó érzés, nagyon is. Sőt! Néha talán ebből tudjuk leginkább, hogy érdemes folytatni. De közben azért motoszkál bennem egy kérdés: miért merünk négyszemközt sokszor egészen másképpen beszélni, mint nyilvánosan? Tényleg félnünk kell a saját szakmai véleményünktől?

Biztosan ennek is megvan a maga története. Csak nagyon hosszú idő alatt tanulja meg egy szakma, hogy miről tanácsos beszélni, kivel érdemes vitatkozni, mikor lehet egy véleménynek következménye, és mikor egyszerűbb inkább csendben maradni. Ha pedig valaki ezt elégszer megtapasztalja, egy idő után már különösebb figyelmeztetés sem kell hozzá, megy magától. A csend ugyanis nem mindig egyetértés, sajnos néha csak tanult óvatosság.

A sötét sikátorok korszaka lejárt

Csakhogy előbb-utóbb ezen is változtatnunk kell. Meg kell tanulnunk újra felvállalni a saját szakmai véleményünket. Kulturáltan, érvekkel, egymást meghallgatva, de névvel és arccal. Nem lehet mindig néhány hangadóra bízni, hogy kimondják azt, amit mögöttük százan gondolnak. „A sötét sikátorok korszaka” ugyanis lejárt. Nem kell többé félhomályban odasúgni egymásnak, hogy „egyébként igazad van”. A szakmai vélemény helye nem a háttérben, hanem a szakmai nyilvánosságban van. Nem azért, hogy hangosabb legyen a szakma, hanem azért, hogy végre legyen hangja.

Mi is elkezdtünk olyan témákhoz hozzányúlni, amelyekhez mások kevésbé. Szakképzés, érdekképviselet, vendéglátás, Bocuse d’Or, ágazati problémák… Néha nyersen, néha talán kényelmetlenül, de mindig korrekten, és érdekes módon elkezdődött valami. Észrevettük, hogy beszélgetni kezdett a szakma.

Nemrég az oktatás megújításával kapcsolatban tettünk közzé egy írást, amely után több szakoktató is megkeresett bennünket. Volt, aki lényegében egyetértett velünk, és volt olyan is, akivel eleinte szinte tökéletesen elbeszéltünk egymás mellett. Aztán beszélgettünk tovább, és szép lassan kiderült, hogy talán nem is állunk olyan messze egymástól. Mert a vita nem attól jó, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Attól jó, hogy a végén mindenki egy kicsit többet tud arról, amit a másik lát, és talán még találhatunk is egy mindenki számára elfogadható kompromisszumos megoldást. Ezt is újra meg kell tanulnunk: aki vitatkozik velünk, nem feltétlenül ellenünk van. Lehet, hogy egyszerűen csak máshonnan nézi ugyanazt az asztalt.

A számok azért mondanak valamit

Talán ezért érdekesek a számok is. A Bocuse d’Orral kapcsolatos egyik írásunkat több mint 13 500 ember látta. A Csendes Olivérrel készült közös fotót és a találkozásról szóló bejegyzést több mint 8500-an. Az Oldalas számait pedig hosszú évek után kíváncsiságból megnéztem: közel 49 000-es havi elérést mutatnak. Bevallom, nem különösebben érdekelnek a számok, a visszajelzések sokkal inkább… De azért mondanak valamit. Azt, hogy van igény szakmai újságírásra, van igény kérdésekre, van igény vitára, és úgy tűnik, arra is van igény, amit mi csinálunk.

Persze belénk lehet kötni. Abba, hogy néha nyersen fogalmazunk, hogy olyan témákat veszünk elő, amelyekről kényelmesebb lenne hallgatni, vagy hogy nem mindig azt írjuk, amit jólesik olvasni. Érdekes módon azonban abba, amit ténylegesen leírunk, már sokkal ritkábban sikerül. És talán itt kezdődik a mi felelősségünk is… Meg amúgy is, csak a bárányok hallgatnak.

Legyen végre miről beszélgetnünk

Mert ha már van egy felületünk, amely pillanatok alatt emberek tízezreihez ér el, akkor nem lehet kizárólag kellemes dolgokról írni. Ahogy egy érdekképviseletnek sem az a dolga, hogy mindig népszerű legyen, úgy egy szakmai lapnak sem az, hogy mindenkit kényelmesen hagyjon a székében. Néha kérdezni kell, néha vitát kell indítani, néha pedig bele kell nyúlni abba is, amibe más nem szívesen nyúl. Nem azért, hogy összevesszünk, hanem azért, hogy végre legyen miről beszélgetnünk.

Mert egy szakma, amelyik nem beszél a saját problémáiról, előbb-utóbb nem megoldja azokat, csak megtanul együtt élni velük.

És talán innen érdemes folytatni a beszélgetést: mitől lehetne újra olyan szakmai közegünk, ahol nem bátorság kérdése véleményt mondani, hanem egyszerűen természetes?