Becsület, tisztesség, elhivatottság!

pixabay. A kép csak illusztráció!

Nem is olyan régen, még mást gépeltem volna ide, azonban az elmúlt időszak tökéletesen alkalmas volt arra, hogy megfogalmazódjon bennem jelen cikkem, mellyel megpróbálom a lehetetlent…

Ki ne emlékezne a középkorúak közül arra az időkre, melyek a vendéglátóipar azon korszakáról szóltak, mikor még nem általános jellemző volt az egymás hátba támadása, vagy másokon való keresztülgázolás, esetleg a törtetés, az ismeretlenül megbélyegzés, vagy a kiközösítés, mely minden esetben a hatalomról és/vagy a pénzről szól.

Ez a fentebb említett korszak, ami még akkor létezett, mikor a „vendéglátós” szócska alapján megdobbant az abban dolgozók szíve. Akkor még, ha találkozott két kolléga a Balcsin, vagy bárhol az országban, akkor egymást üdvözölve, rögtön a szakmázásban találták meg a közös hangot. Ez nagy dolog volt ám akkor, mégpedig mert volt kollektív csapatszellem. Akkoriban még egymást tisztelték, és kisegítették az emberek, épp úgy, ahogyan az elődeiktől láthatták. Igaz, hogy sok esetben féltették is a tudást, amit éppen csak annyira dugtak, takargattak, hogy aki érdemes volt arra, vagy elhivatottja volt a szakmának, akkor az elleshesse azt, mellyel aztán a jövőjét befolyásolhatta. Ez alól mi sem voltunk kivételek. Ki tudja talán így akartak ösztönözni minket, hogy figyeljünk oda jobban, mert más esetben sosem leszünk a tudás birtokosai.

Ettől a „trükktől” elvonatkoztatva, és bizonyos esetektől eltekintve, összességében azt gondolom, segítőkészek voltak a szakemberek. De miért is ne lettek volna, hiszen mindenki megélt a fizetéséből, valamint a nagy többség igyekezett jó ételekkel, vagy kiszolgálással kivívni hírnevét. Ezért aztán tényleg mindent önzetlenül, szakmájuk felé elhivatottan csináltak az iparágban dolgozók.

Aztán jött az új világ, amiben már mindenkinek ott a lehetőség, hogy felkapott, és sztár legyen. Ma már bárki, bármit elérhet, bárkiből, bármi lehet, amennyiben ő, vagy bizonyos érdekcsoportok úgy gondolják. Sajnos a szakmai tehetség, a hozzáállás, vagy az elhivatottság már kevésbé számítanak hívó szónak, a fent említett nemes pozíciókat már sok esetben más alapján ítélik oda. Igen ám, de ez egy hamis világot eredményez, melyben már nem igazán számít a tudás, és a szakma.

Ma már bárki megjelentethet, igazi szakmai alapot nélkülöző könyveket. Bárki főzhet a televízió képernyőkön keresztül. Mindenkinek ott a lehetőség <bizonyos feltételekkel>, hogy gasztroceleb lehessen, bár ehhez <vélhetőleg> néhányaknak rá kell bólintani. Bárki lehet szakíró, meg blogger, meg mit tudom én mi, ha <bizonyos körök> megtűrik, akkor bizony fényes jövő áll előtte, még az sem számít, ha sokszor azt sem tudja, miről beszél. Nem számít! A gépezet működik és ontja magából a hirtelen felbukkanó, majd a mélybe eltűnő, rövidke ideig a fényben fürdőző, aztán a teljes sötétségbe visszahúzódó lovagokat. Mindenki a sikerre vágyik, arra a bizonyos tizenöt perces hírnévre, melyből aztán busásan megélhet. Épp, mint a televíziózásban, ott is ez működik. Kiválasztó show, kiválasztó showt követ. Nincs ez másképp a vendéglátásban sem. Miért is lenne?

Igen ám, de itt álljunk meg egy pillanatra. Hová vezet mindez? Sajnos a szakma felhígulásához, mely folyamatosan zajlik. Mely alapján már sok tulajdonos mindent megadna, ha egy jó séfet találna magának, vagy akár csak egy hétköznapi szakácsot, aki ellátná a munkáját, átlátná a pályáját, valamint betöltené a tisztet. Ez sokaknak bizony mindent megérne.

Vissza a gyökerekhez! Olyan emberekre van szükség, akik képesek a küzdelmes hétköznapokban is megvívni a csatát, nem csak a médiából tudnak mosolyogni. Igen ám, de egyre kevesebb van ilyen!

Véleményem szerint ez lesz, ami miatt ki fog tisztulni a vendéglátás a selejt gondolkodástól, hiszen más választás híján muszáj lesz mindenkinek elgondolkodni. És ami az apropót adja, az nem más, mint a szakmaiság. Az érdekektől mentes szakmaiság! –ezzel pedig jelentem jól állunk. Egy apró hiba azonban van, mégpedig, hogy nem tudunk összefogni. De nagy örömünkre, a döntő többségben felmerült az igény. A többség mégis a szakmaiságnak, és ennek a szisztémának a követője, ha nem másért, hát önmaga miatt, hiszen ebben leli boldogságát. Szereti a szakmáját, mert örömében főz, vagy, mert másoknak akar örömet okozni, esetleg szeret az alapanyagokkal bánni, vagy csak kísérletezne valamivel, mindegy. A lényeg, hogy megmaradjon szakmainak, a többivel pedig nem kell foglalkozni, a lényeg, hogy felismerje a különbséget, mi a szakmai és mi a hamis, akkor már tett egy lépést saját érdekében.

Ma, ha megnézzük az összes szakmai szervezetet, akkor a kettőszázötvenezer fős vendéglátásban dolgozóból, jó, ha a kétezret eléri a szakmai szervezetekben tömörülők száma. Ami pedig cseppet sem mondható soknak, sőt!

Éppen ezért az alvó, a háttérben aktívan tevékenykedő, de mégis láthatatlan kollégákat kell megcélozni, és általuk eljuttatni a filozófiát, mely mindennél fontosabb kell, hogy legyen, ez pedig a szakmaiság mindenek felett. Oldaltól, hovatartozástól, politikai- és vallási nézettől függetlenül.

Ha a szakmaiságunk erős, akkor mindenünk megvan, akkor nem tudnak minket becsapni, hiszen átlátunk rajtuk. Nem tudnak megvezetni, hiszen már az elején tudjuk, hogy csalókkal van dolgunk. Nem tudnak minket megakadályozni, mert amit mi végzünk, azt ők nem tudják megcsinálni, hiszen ez a szakma. Nem tudnak minket megbélyegezni sem, mert mi nem hamis érdekek mentén, hanem kizárólag szakmailag működünk. Így hát muszáj a szakmaiságunkat tovább duzzasztani, amivel aztán átüthetjük a hamis illúziókkal, hamis képekkel operáló filozófiát.

Út közben pedig arra kell figyelnünk, hogy senki más, csak magunk miatt tartsuk meg a becsületünket, tisztességünket, elhivatottságunkat, hiszen a szakmaiasság alapja is ez kell, hogy legyen!

Én ezt javaslom mindenkinek!  

Asztalos István
Főszerkesztő

A cikk, az Oldalas magazin 2016. novemberi számában jelent meg! 

Minden jog fenntartva! © Oldalas magazin 2016