Növeli, ki elfödi a bajt!

A szakma becsülete egyre inkább hasonlít az életlen baltához. Azon is látszik, hogy valamikor a kezdetek-kezdetén megfelelően működött, csillogott villogott, sőt éles is volt, mint a borotva. Mára az éle kicsorbult, a nyele fényesre kopott, talán az ék is kiesett már belőle. Az egyértelmű elmúlás jelei láthatók azon.

Ilyen a mi szakmánk. Régi fénye megkopott. A szó,„vendéglátós”, ami korábban fogalomként égett bele a szakmában dolgozókba, régen eltűnt. De miért mondom azt, hogy eltűnt? Mert úgy vélem, nincs többé.

Gondoljunk csak bele, a vendéglátóipar szereplőit, már csak ránézésre is szinte mindig ki lehetett szúrni. A felszolgálók – mert akkor még voltak ilyenek –  reggel méltóságteljesen, a napi Népsporttal (már az sincs) és piros Marlboro-val a kézben érkeztek. További elengedhetetlen kellék volt még a személyükhöz, a fux, az ő esetükben ez a nyaklánc, karkötő, és pecsétgyűrű kombót jelentette. Ez szinte minden pincérnek meg kellett, hogy legyen.

Aztán nézzük a szakácsokat. Akik már reggel korán jókedvűen, általában valami „csomópont” közelében találkoztak, a táskájukat a szemük alatt hordták, de a hangjuktól zengett a környék. Ők a lehető legkevesebb cuccot hordták magukkal, hiszen minden a munkahelyükön várta őket, épp csak aludni mentek haza. A menőbbeknek már itt is megvolt a nyaklánc, karkötő páros.

A sort még hosszasan sorolhatnám, de nem teszem. Inkább elemezzük ezt egy kicsit. Ahhoz, hogy kialakuljanak a korszak példaképei, kimagasló személyiségei, szükséges, hogy kiszámítható legyen a piac. Tehát jelen esetben a munkahely, erre az állandóságra épülve pedig formálódhattak a személyiségek. Így a pincének, a szakácsnak kialakulhat egy átlagos személyisége. Ez pedig nem a mai alkoholistát, vagy "cuccost"jelenti. Persze akkor is fogyott rendesen a főzőbor, vagy a sör, de nem azért, amiért ma…

Ma már inni is csak a búfelejtés, a stresszoldás apropóján iszunk, egyszerűen szüksége van rá, hogy a szakács elviselje azt a nyomást, amit a munkahelyek megnövekedett elvárásai, vagy a gebines pincérekből lett harácsoló főnökök hozzáállása okoz. Itt jegyzem meg, tisztelet a ritka kivételnek!

Még egy fontos kérdésben más volt az a világ…Elhitték, hogy a főzés és a vendéglátás az egy szakma. Nem betanított munkásokkal akarták a kiszolgálást megoldani, nem szedett-vedett órabéresekkel kellett a rendezvényeket levezényelni, hanem engedték a szakácsaikat, pincéreiket dönteni! Tetszik érteni: DÖNTENI!

Ma már a ritka kivételeket leszámítva a feladat nem az, hogy tedd működőképessé a helyeket, vagy mutasd meg a tudásodat, hanem az, hogy hajtsd végre a feladatodat. Igen ám, de az a robotizálás. Ha pedig ez így van, akkor senki ne csodálkozzon, hogy a magát valamire tartó szakmai szürkeállomány a topséfektől kezdve a hátsó sorig, külföldre menekül. Mert ezt teszi, nem örömből, hanem kényszerből. Nem pénzért, nem gazdagságért, hanem megélhetésért! Na, ezen tessenek elgondolkodni!

Hová vezet ez a szakma, ha felrúgjuk az írott és íratlan szabályokat, hová vezet mindaz, ha személyes érdekből szakmákat szüntetünk meg? Hová vezet mindaz, ha az oktatást mesterségesen lebutítjuk? Mi lesz, ha az utolsó alkalmazott is elmegy, vagy, ahogy mondani szokás „az utolsó leoltja a lámpát!”

Mi fog történni, ha a jelenleg fényárban fürdőzők felismerik, hogy ők is ugyanolyan vesztesei a rendszernek, mint azok, akik már a kiutazás mellett döntöttek? Amikor nem csak egy-egy – jó helyen dolgozó, jó fizetésért hajtó, szakmailag megbecsült – sztárséf csukja be maga mögött az ajtót és küldi a mosolygó szelfit londoni munkahelyéről, hanem az összes?

Mert afelől ne legyenek kétségeink, hogy akik most megkapják a médiafelületeket, vagy előtérbe kerülnek a szakmai tudástól függetlenül, azok is csak addig lesznek ott, míg a „fénymesterek” úgy gondolják, hogy ott a helyük. Azután lesz ám sokaknak nagy pofára esés, ezt megígérhetem.

Kérdezem én, nem lenne jobb, ha a szakmának állítanánk vissza a megérdemelt becsületét, amiben mindenkinek helye van, mint hogy szó nélkül nézzük, ahogy belviszályokból hasznot húzó, érdekektől vezérelt kiskirályságok szétverik szakmánk maradék becsületét is? Én tudom, számomra melyik a szimpatikusabb választás…

A helyes út a szakma szeretetéből, a szakmai alázat ismételt divatba hozásából állna. Igen az alázat. Az a fajta, amit ma már nem igazán lehet megtalálni a felnövekedő fiatalokon. Már tanulóként többre tartják magukat, mint egy sok éve a szakma szekerét toló kolléga, ezért pedig nem is veszik komolyan mesterüket. Ez lehet, hogy a mester hibája, de ugyanúgy lehet, hogy az oktatási rendszeré is, ami kitermeli ezt a hozzáállást.

Nekünk még el kellett lesnünk a szakmánkat, vagy ha meg is mutatták, akkor is csak egyszer. Tehát figyeltünk, mert legközelebb már nekünk kellett azt csinálnunk, teljesen egyedül. Maximum kérdezhettünk, ezért nem tehettük meg, hogy ne legyen bennünk szakmai alázat. Jelenleg sajnos elképzelni sem tudom, hogy miként fog újra feltűnni és általánossá válni..

De a megkopott baltát nem kell feltétlenül szémétre lökni. Bármennyire is csúnyán néz ki, egy élezés, esetleg egy új nyél vagy egy megfelelően feszülő ék pótlásával hamar használható, hasznos eszközzé „varázsolható”.

Ha pedig egy fejsze a megfelelő ember kezébe kerül, aki tudja is használni azt, akkor azzal elképesztő változásokat lehet előidézni, legyen szó erdőről, vagy emberről egyaránt. Nem véletlen, hogy mindig is használták a fejsze valamilyen formáját harcra, vagy a létfenntartásra is. Épp úgy igaz ez a szakma becsületére is. Amit pedig nekünk kell eldöntenünk, hogy a baltához hasonlóan felújítjuk, megszépítjük, vagy hagyjuk végképp elpusztulni becsületünket, önbecsülésünket. Felújítás után aztán azt is el kell döntenünk majd, hogy mire fogjuk azt használni.

Harcolunk, vagy termelünk vele?

Asztalos István
Főszerkesztő

A cikk az Oldalas magazin 2016. áprilisi számában jelent meg!

Minden jog fenntartva! © Oldalas magazin 2016

Pixabay