Öt szervezetből hogyan lesz „a szakma”? – Avagy már más anyának nem is lehet okos fia?

Érdekes dolgok történnek mostanában a magyar turizmus körül. A napokban közös javaslatcsomaggal jelentkezett öt szakmai szervezet: a MABEUSZ, a MaReSz, a MUISZ, az MSZÉSZ és a VIMOSZ. Sok olyan problémát vetnek fel, amelyekkel nehéz lenne vitatkozni: kiszámíthatóbb szabályozás, adminisztrációcsökkentés, adó- és járulékterhek, munkaerő, képzés, turizmusfejlesztési hozzájárulás, energiahatékonyság, NTAK, infrastruktúra. Sőt, több kérdés kifejezetten ismerős azok számára, akik olvasták az ÉTREND korábban nyilvánosságra hozott 21 pontos stratégiai vitaanyagát. De most ne azon rugózzunk, ki mondta előbb. Ha egymástól függetlenül többen jutnak ugyanarra, az inkább azt bizonyítja, hogy a probléma tényleg létezik.

Sokkal érdekesebb, hogy közben ugyanaz a jelenség kezd kirajzolódni három különböző szinten. Döntéshozói szinten ismét ugyanazokat a tradicionális szervezeteket nevezik „a magyar turizmus meghatározó szakmai szervezeteinek”. Ezzel önmagában semmi baj nincs, ott a helyük az asztalnál. A kérdés az, mitől „meghatározó” egy szervezet? A tagjai számától? Az általa képviselt vállalkozásoktól? Gazdasági súlyától? Területi lefedettségétől? Szakmai teljesítményétől? Vagy attól, hogy eddig is mindig meghívták? Mert az utóbbi legfeljebb azt bizonyítja, hogy eddig is mindig meghívták.

Most ráadásul azt olvashatjuk, hogy az öt szervezet saját becslése szerint együttesen a turisztikai ágazat 70–75 százalékát képviseli. Szép nagy szám, csak jó lenne tudni, miből. Árbevételből? Vállalkozásokból? Foglalkoztatottakból? Vendégéjszakákból? Tagságból? És ami számunkra ennél is érdekesebb: ebből mennyi a magyar vendéglátás?

Mert itt érkezünk el a második szinthez, magához az érdekképviselethez. A közös csomagban hangsúlyosan megjelenik a szállodaipar, a MICE, a beutaztatás, Budapest, a konferenciakapacitások, a repülőtéri kapcsolatok, a turistabuszok, a rendezvényhelyszínek, a dunai kikötők, a hajózás, a szálláshelypiac és a turisztikai marketing. Ezek mind fontosak. Csak közben az ember keresi: hol van a vendéglátás? Nem a szálloda földszintjén reggelit adó étterem, hanem az a több tízezer vállalkozásból álló világ, amelyben ott van az önálló étterem, a családi vendéglő, a cukrászda, a kávézó, a büfé, a catering, a közétkeztetés, a vidéki vendéglátóhely, a szakács, a cukrász, a felszolgáló, a termelő és a beszállító.

És talán éppen itt látszik legjobban a régi rendszer egyik alapvető tévedése. A vendéglátást hosszú ideje hajlamosak vagyunk egyszerűen a turizmus egyik kiszolgáló területeként kezelni, holott önálló gazdasági ágazati sajátosságai, foglalkoztatási problémái, oktatási rendszere, beszállítói kapcsolatai és társadalmi szerepe van. Ha pedig az érdekképviseletet alapvetően szállodai, beutaztatási, rendezvény- és turisztikai logika határozza meg, akkor a vendéglátás problémái óhatatlanul ezen a szűrőn keresztül jutnak el a döntéshozókhoz. Nem azért, mert bárki szándékosan el akarja nyomni a vendéglátást, hanem mert az asztal körül ülők természetesen elsősorban azt a világot látják és képviselik, amelyből érkeztek. A végeredmény azonban ugyanaz: a vendéglátás önálló érdekei újra és újra háttérbe szorulnak.

Hol van az eltérő ételáfa problémája, a vendéglátás magas élőmunkaigénye, a szakács-életpálya, a pályaelhagyás és kiégés, a vidéki éttermek helyzete, a szezonalitás, a családi vállalkozások generációváltása vagy a magyar mezőgazdaság és a vendéglátás kapcsolata? Persze a vendéglátás szó azért előkerül. Például annál a javaslatnál, hogy vizsgálják meg, miként lehetne a vendéglátásban működő szervizdíjhoz hasonló rendszert bevezetni a szállodákban. Vagyis még amikor a vendéglátás egyik saját rendszeréről beszélünk, abból is az lesz a kérdés, hogyan lehetne azt a szállodaipar számára hasznosítani. Ennél szemléletesebben talán nem is lehetne bemutatni a problémát.

És van egy harmadik szint: a szakmai nyilvánosság. Az öt szervezet anyaga megszületett, majd szinte azonnal megjelent a turizmushoz kapcsolható oldalakon is, lényegében ugyanazon közös álláspont feldolgozásaként. Ez rendben van, fontos szakmai anyagról írni kell. Csakhogy az ÉTREND az elmúlt hetekben előbb több száz támogatóval petíciót indított az NTAK vendéglátói adatszolgáltatása és a turizmusfejlesztési hozzájárulás ügyében, majd letett egy 34 oldalas, 21 területet érintő turizmus- és vendéglátási stratégiai vitaanyagot. Ezek hasonló figyelmet ugyanezeken a szakmai felületeken nem kaptak.

Természetesen minden szerkesztőség maga dönti el, miről ír. A furcsaság ott kezdődik, amikor ugyanaz a minta egyszerre jelenik meg a döntéshozói asztalnál, az érdekképviseletben és a szakmai nyilvánosságban. Akit rendszeresen meghívnak, az meghatározónak látszik. Aki meghatározónak látszik, azt rendszeresen idézik. Akit rendszeresen idéznek, az még meghatározóbbnak látszik. Aztán amikor újra össze kell hívni „a szakmát”, természetesen ugyanaz kerül a meghívólistára. Szép, zárt kör. Még huzat sincs.

Partizánakció zajlik, vagy egyszerűen ennyire nehéz levetkőzni a régi reflexeket?

Nem tudjuk, és nem is szeretnénk bizonyíték nélkül szándékot tulajdonítani senkinek. De az feltűnő, hogy miközben politikai és intézményi változás történt, a szakmai képviselet rendszere milyen könnyen talál vissza ugyanazokhoz a szereplőkhöz és ugyanazokhoz a megszokásokhoz.

Mi továbbra sem azt kérjük, hogy bárkit állítsanak fel az asztaltól. Húzzunk oda több széket. Legyen ott a szállodaipar, a MICE, az utazásszervező és a beutaztató. De legyen közvetlenül képviselve a vendéglátás, a kisvállalkozó, a vidéki étterem, a szakács, a cukrász, a közétkeztetés, az oktatás, a termelő és a beszállító is. És legyen végre világos, hogy ki kit képvisel, hány taggal, milyen felhatalmazással és milyen szakmai teljesítménnyel. Mert attól, hogy öt szervezetet „a szakmának” nevezünk, még nem lett ott az egész szakma. Más anyának is lehet okos fia. Lehet, hogy még olyannak is eszébe jut valami használható, akinek eddig nem jutott szék az asztalnál.

És ki tudja: talán még a vendéglátásnak is…