Főoldal Hírek A la carte Túlképzett társadalom?

Túlképzett társadalom?

22 perc átlagos olvasási idő
0
1,079
 ehaccp_topbanner3.jpg

Túlképzett társadalom? 

 

Kedves Olvasó! Az ezer sebből vérző hazai vendéglátás jogalkotása szinte sorozatban hozza a – nyilvánvalóan jó szándékból létrehozott, de – tökéletesen életszerű szabályozásokat. A magam részéről úgy vélem, nem mehetünk el szó nélkül a só fogyasztást drasztikusan szabályozó, EMMI közétkeztetési rendelet mellett, ugyanis az egy tökéletes példa, az állatorvosi ló, amely tökéletesen jellemzi a közállapotokat és felhívja a figyelmet egy problémára.

A szeptembertől élesben is alkalmazott rendeletet tökéletesen minősíti a megszámlálhatatlan bírálat, melyet kapott. Itt aztán nem volt nézetkülönbség, szidta azt a közétkeztető cégestől-szakácsostól, de épp úgy szidta azt a szülő, az iskola, de még talán a gyermek is. Mégis, akkor miért ez az egész?

Jó a kérdés és bevallom, sokáig magam sem tudtam eldönteni, hogy a döntéshozót mi motiválta? Miért jó neki, hogy közutálatot élvezzen, vagy hogy kidolgozza, és bevezesse azt annak ellenére, hogy a szakmai szervezetek garmadája már előre tiltakozott ellene. Azonban jobban belegondolva mára már megértettem: egy túlképzett, elméletekre alapozva működő (?) országban élünk.

A jogalkotók, akik a mai napig foggal-körömmel védik művüket, védik a közétkeztetési rendeletet, védik, mert leghatározottabb meggyőződésük hogy a többiek, akik alkalmazzák azt és élvezik a „végterméket” nem tudják megítélni, mi nekik a jó. Ezért majd ők eldöntik helyettük, hogy „ez kell a magyarnak!”

A döntések születésénél számtalan alkalommal volt már lehetőségem személyesen bábáskodni. Beszélgettem is ezekkel a szakemberekkel. Ők szentül hiszik, sőt tudják, jót cselekszenek. Nos, akkor nézzünk a dolgok mögé.

Az elmélet és a született döntések alapján kialakult gyakorlat nem képes összekapcsolva működni, ugyanis az elmélet nem azonos a gyakorlattal. Valljuk be, elméletileg ma korrupció sincsen, mint ahogyan a jog előtt elméletben mindenki egyforma is. Na, pont ugyanez van a közétkeztetésben is. Elméletileg jó a cél!

Tapsoljunk, mert valaki rájött, hogy milyen nagyon jó lesz, mert megtaláltuk a magas vérnyomás ellenszerét. Ne sózz, a „Só az ellenségünk!” – hangzik el a reklámfilmben, melyet abból az ötszáz millióból készítettek, melyet a rendelet népszerűsítésére kaptak!

Nos, kérem, én innen is üzenem azoknak, akik ezt kitalálták, hogy legyenek kedvesek a saját dolgukkal törődni, és engem ne képviseljenek! Ne döntsenek olyanok, akik ezt egy államilag finanszírozott reklámfilmben felvállalják, és közzé is adják. Ez orbitális ostobaság!

Tény: a só az életfunkcióink fenntartásához szükséges! Erről az óráról bizonyára hiányzott a kedves kolléga, aki a kommunikáció zászlajára kitalálta a szlogent, mely szerint a szerencsétlen kövület maga a „ellenség”.

A közétkeztetési rendeletet jelenleg ugyan politikai okokból életben tartják, de ne legyen kétségünk afelől, hogy a közeljövőben módosítani fognak azon. Egészen egyszerűen ki fogja kényszeríteni a társadalom, épp úgy, mint ahogyan az azt jegyző M. Éva leváltását már elérte. Nem a közétkeztetési rendelet az egyetlen, amelyre elmondhatjuk, hogy az, hogy életben van, még nem aztt jelenti, hogy az jó, vagy, hogy azt el is fogadják. Azt pedig csak remélni tudom, hogy nem csak az ötszáz millió motiválta a rendelet kidolgozóit, hogy egybehangzóan lehülyézzenek egy országot és mindenkit, aki sóz!

Azonban ne zárjuk le a keérdést, mert valamint még tisztába kell tennünk. Azzal semmi bajom, ha javasolják, hogy csökkentsem a só fogyasztást. Ezt tekintsük egészséges aggodalomnak, amit a Nagy Testvér az egészségem miatt érez. Azonban megkérek mindenkit, hogy engem ne korlátozzanak erővel. Jelzem: én eddig is így ettem, mint ahogyan az üknagyanyám szokásáig visszatekintve a környezetemben élők is, ezért pedig ne a sóval kezdjék.

Kérem szépen őket, hogy az egészségemet óvják azzal, hogy a kémiai adalékanyagokat tiltják ki az élelmiszeriparból, vagy a hús, szójával való pótlását, esetleg kérem a jövőben a legelésző tehenek tejét engedélyezzék csak tejnek hívni, valamint a tej az aludjon meg épp úgy, mint régen, és ne tartósító szerekkel legyen minden élelmiszer tele. Hosszasan sorolhatnám még, és biztos, hogy az ilyen intézkedésekre nem sértődnék meg…

Becsülendő dolog, ha valaki igyekszik a kórosan magas vérnyomás csökkentésével törődni, ugyanakkor csendesen tegyük hozzá, hogy a hypertonia nem csak a sófogyasztás következménye lehet… Viszont egyértelműen a megfelelő táplálkozással küzdhetünk a laktóz érzékenység, vagy a ki tudja még, hány féle ételallergia, cukorbetegség, és a gyomorrák ellen. Ha kérhetném, legyenek kedvesek ezekkel is ilyen elánnal foglalatoskodni. Azt gondolom ez sokkal fajsúlyosabb kérdés lehetne.

Megjegyzem lehet olyanokkal kampányolni, hogy „lehet úgy fűszerezni, hogy ne kelljen sózni”, vagy, hogy „valamit állandóan kóstolva, huszonegy nap múlva már megszeretjük azt és visszakóstolva az eredeti ételt, már sósnak fogjuk érezni.”  Őszintén, ki akar három hétig azért valami ízetlen ételt kóstolni, hogy megszokja a sótlant? Ennyi erővel sok mindenről leszokhatnánk…

Nem is értem, azért mert elméleti síkon képesek vagyunk indokolni valamit, akkor erre hivatkozva már egy egész országot el lehet lehetetleníteni? Mint ahogyan természetes, hogy az állatoknak is adunk nyalósót, természetesen úgy a magam ételét is, se túl, sem alul sózva szeretném fogyasztani. 

Ezek az elméleti tudás alapú és kutatások általi változtatások, mind-mind arról árulkodnak, amit cikkem elején már megpendítettem, mégpedig, hogy sok az elméleti ember, aki igyekszik a statisztikák és ki tudja milyen kutatások eredményeit ráerőltetni a társadalomra. Ez az eredmény elméletben mindig igazolható, azonban a valós léthez olyan „Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől!”

Megérthető, hogy mindenki elméleti dolgokkal érvel, hiszen igyekszik letenni a névjegyét, valamint bebiztosítani megélhetését. Ehhez pedig egészen jó ugródeszka lehet az ilyen volumenű pályázat. Azonban ez a törekvés semmiképpen sem indokolja, hogy a szakácsok főzési szabadságát elvegyük, csak azért, mert valaki valahol egy laborban, esetleg egy íróasztal mögött könyveket bújva így döntött…

Amit ortodox módon tiltanak, azt valamiért a tömegekben ellenérzést vált ki. Egyre jobban vágynak rá. Amikor nem lehetett “csak úgy” külföldre utazni, mindenki erre vágyott. Amikor tilos volt a Szabad Európa Rádiót hallgatni, sikk volt a családban egy világvevő, amelyiken titokban lehetett hallgatni az adást.

Azt sem gondolom, hogy a vendéglátás problémáiról olyanoknak kellene döntenie, akiknek semmi közük ahhoz. A magam nevében azt vallom, hogy aki nem dolgozott benne, az ne is szóljon bele. Ahogy a kilencven éves nagymamát sem akarjuk újra megtanítani főzni, mert azt az ételt úgy szeretjük, ahogy ő csinálja. Se több, se kevesebb sóval!

Köztudomású ugyanakkor, hogy a sózás, az egyik alapvető tartósítási eljárás. Évszázadok óta – amíg az emberiség nem tudta, hogy a só elleneség – , azért is sózva tároltunk, mert az fertőtlenített is. A király meséjét is nyilván sokan ismerik, mely szerint „Úgy szeretem édesapámat, mint a sót!” Abban a király sem értette, hogy miről beszél a lánya, mégis az ízetlen étel alapján hamar felismerte, hogy neki kell a só. Hogyne kellene, a nélkül nincsen élet. A szervezetünket pedig ne nézzük le, tudja az, hogy mennyi kell neki belőle.

Vagy épp oly elgondolkodtató, hogy régebben az arannyal vetekedett a só ára, mára meg már az utat szórjuk vele, és ellenségnek kiáltjuk ki. Ez épp oly megdöbbentő, mint amikor a természetesen előállított vajat kiáltották ki közellenségnek, az iparilag előállított margarinnal szemben. Ott a csatát a margarin nyerte, de a háborúban a vaj tűnik győztesnek, ugyanis már a margaringyártók arra kényszerülnek, hogy úgy reklámozzák terméküket: „margarin, vajjal”.  Nem hiszem, hogy a választásnál sokat morfondíroznék, hogy melyiket válasszam, a vajat, vagy a vaj ízű margarint. Mint ahogyan abban is hiszek, hogy ezek a tévhiteken alapuló dolgok hamarosan a helyükre kerülnek.

Abban sem hiszek, hogy a gyermekeknek halat kell adni a közétkeztetésben, amellett, hogy a halfogyasztást népszerűsíteni kell. De azt sem gondolom helyes iránynak, hogy kis túlzással, a tejipart a közétkeztetéssel igyekeznek megmenteni, ezért iszonyatos mennyiségben kötelezik a tejtermékek fogyasztására az abban étkezőket, nem kis gondot okozva ezzel a közétkeztetőknek. (De mi legyen például a rengeteg laktózérzékennyel? Majd jön egyszer csak újabb kampány sok millióért?)

Apropó: az ötszáz milliós pályázatból készült kisfilmben (az abban szereplő – egyébként túlsúlyos –  statiszták), a zsírt is a tiltott termékek közé sorolják. Elhatároztam, hogy ezt már nem kommentálom, de kívánom, hogy csak és kizárólag azt ehessék, amit a rendelettel megszabtak nekik! Se többet, se kevesebbet, se ízesebbet, se ízetlenebbet!

A szabályozás célja az volt eredetileg, hogy a gyermekek elhízását korlátozzák, így pedig joggal kérdezhetjük, hogy az jobb, ha nem eszik meg az ételeket és éheznek? Lehet ezt tagadni, és fűszerezhetünk mi bazsalikommal, meg vasfűvel, ha a moslékban köt ki az étel. Az pedig közel tízszeresére nőtt a rendelet bevezetése óta.

A hatás, ellenhatásra hivatkozva, ezen felül már csak egy kérdésem lenne, hogy közel fél év elteltével, vállalják-e, a testzsírszázalék mérését, bizonyítandó az elhízás elleni küzdelmük sikerét? Vagy, ha nem, akkor, ha azt megteszi valaki helyettük, akkor azt elismerik-e mint bizonyíték, hogy a rendelet nem más, mint egy elméletileg működő, de a gyakorlatban kudarcot vallott, dilettáns kezdeményezés?

 

Asztalos István 
Főszerkesztő

Töltsön be további kapcsolódó cikkeket
Töltsön be további cikkeket Asztalos István
Töltsön be továbbiakat A la carte

Cikk ajánló

Vonattal a busójárásra

Átszállás nélkül juthatnak el Pécsről Mohácsra a mohácsi sokácok hagyományos, télbúcsúztat…