Főoldal Hírek A la carte Mentálisan leépült ágazat

Mentálisan leépült ágazat

13 perc átlagos olvasási idő
0
2,686
 ehaccp_topbanner3.jpg

Mentálisan leépült ágazat

 

Sic transit. Soha nem lehetett aktuálisabb az örök érvényű gondolat. Mert hol van már az idő, mikor „vendéglátósnak” lenni presztizsértékű foglalkozás volt? Hol van a az idő, amikor megsüvegelték a vendéglőst, a kocsmárost és ahol a jó szakember társadalmi megbecsüléstől övezve élte pörgős, mégis nyugodt hátteret biztosító mindennapjait.


Fotó:Pixabay

Pedig nem is olyan régen – emberi léptékkel mérve mi az a húsz év? – a vendéglátás egy volt a jól menő hazai ágazatok közül, mely sokszínűségével, egyediségével, bohóságával inkább számított életformának, mint hivatásnak. Szó, se róla: a napok abban az időben is kemény munkával, talpalással teltek, de az életstílus sajátossága miatt ezt senki nem érezte nyűgnek. A mosoly nem volt ismeretlen vendég, az elhivatott munkát megbecsülés övezte. Aztán lassan-lassan elveszett a szakmából minden érték. Most pedig itt állunk egy lelkileg lerongyolódott, örömeitől megfosztott, minden ízében lezüllött vendéglátás szereplőiként.

A mentálisan erős ember sokkal többet tud teljesíteni, köszönhető ez határozottságának, kitartásának, és nyitottságának. Igen, a mentálisan erős ember nyitott az újra, nem ragaszkodik görcsösen valamihez, amiről maga is tudja: nem jó úgy. Határozott, mert érez magában annyi erőt, hogy megbirkózzon az elé tornyosuló feladatokkal, sőt keresi a kihívásokat, mert tudja, hogy fejlődés nélkül nincs jövő. A mentálisan erős ember tele van építőleg ható pozitív energiával. De sokak számára az ilyen szakember nem megfelelő alkalmazott. Az ilyet nem lehet bábuként használni, van önálló akarata, saját gondolata, nem fél megnyilvánulni, kiállni a saját maga véleményéért, és mindig határozottan képviseli saját magát. Ez pedig sokak számára nem lehet jó. Főként azoknak, akik évek óta – akarva vagy akaratlanul – azon fáradoznak, hogy mentálisan lenullázzák az ágazatban dolgozókat. Teszik ezt tudatosan,  önös érdekből, vagy öntudatlanul, butaságból, csak mert a saját erdekeiknél, a saját orruknál nem látnak tovább.

Egy mentálisan gyenge embert nem kell megfizetni, elég, ha gyakran mantrázzák neki: „Mit akarsz te, hat jobbat kapok nálad…”, vagy „Még te magyarázol? Mire ekkora az arcod?” Valljuk be, mindannyian találkoztunk már ezzel a „dumával”.

Napjainkban a vendéglátás területén a központi kérdés – a méltó és megfelelő munkakörülmények mellett – a fizetés. A dolgozó a legtöbb esetben a sor végén áll, neki az jut, ami a tulajdonos haszna, a különböző állami és helyi „dézsmák” befizetése és az munkához szükséges alapanyagok beszerzése után marad. De egyre inkább úgy tűnik, ma az sem fizeti meg a dolgozóit, az sem alkalmaz elég embert, aki megtehetné! Ne legyünk igazságtalanok: tudjuk, ő fektette be a pénzt, ő viszi a vásárra a bőrét, ha dől a ház, ő veszít a legtöbbet. De ha egy autóba a spórolás igényével, rendszeresen kevés és rossz minőségű üzemanyagot tankolunk, előbb áll meg alattunk és előbb-utóbb az árokba fogjuk tolni a roncsot.

A bérek a 90’-es éveket idézik, a munka mennyisége nő, a személyzet létszáma csökken. A bevétel elvárásával erőn felül bevállalt rendezvények, amihez se plusz pénz, se plusz munkaerő, de még csak köszönet sem párosul. Mindennapos rémtörténetek. A szakmában dolgozók szemben lassan az egyetlen elvárás, hogy mint egykor a sötétben megvakult bányalovak, csak húzzák az igát. Amennyiben kiesne valaki a sorból, akkor elhivatottságból azonnal összezárnak, és az ő munkáját is azonnal elvégzik, bárminemű juttatás, vagy köszönet nélkül. Teszik ezt azért, mert: „a vendég nem várhat!” És ha valaki feladja, majd jön a helyére egy másik vak bányaló. Nem kell ide versenyparipa. Nem elvárás a legmagasabb szintű szaktudás, nem elvárás, hogy egy szakember folyamatosan képezze magát. Csak húzzon, amíg ki nem dől.

De mit tett, és mit tesz a szakmában dolgozók többsége, hogy ezen változtasson? Jelentem: semmit. Meghúzta magát, örül, hogy van még bánya és megalkuvó módon elvonult a konyha nyújtotta biztonságba. Ahol aztán végrehajthatj ura és parancsolója, azaz főnöke, más néven kenyéradó gazdája utasításait.

Ez a folyamat vezet aztán a teljes mentális leépüléshez, amikor a felgyülemlett fájdalom és keserűség egyetlen oldószere az alkohol.

A vendéglátás derékhadát képező szakembergárda 2015-re mentálisan megrogyott. Mint az ökölvívó, akit a sorozatos ütések még nem fektettek le, de a tudata már nem tiszta. Tántorog és várja a megmentő gongot. A szünetben aztán összeszedi talán magát. Ha kibírja a meccs végéig, felveheti megérdemelt filléreit a kasszában. Abban megegyezhetünk: senki nem hiheti, hogy ennek így kell(ene) működni. Valóban csak a külföldre menekülés lehet a túlélés egyelen lehetséges módja?

Legyen ez az írás motiváció, ébresztő a szakma minden szereplője számára. Óriási dolog az, amit nap, mint nap letesztek az asztalra! Aki nem dolgozott konyhán, vendégtérben, az el sem tudja képzelni, hogy mit jelent az, hogy se hétvége, se ünnepnap. Vagy mondjuk milyen érzés a nyári melegben a konyhán lenni, esetleg teltháznál megjegyezni, hogy a teraszon a kék felsős úr mit kért.  Vagy, hogy a szabadság az egyenlő a lecsúsztatással, a betegállományról meg ne is beszéljünk.

De legyen ébresztő a tulajdonosi kör számára is. Mert igaz, hogy minél kevésbé hisz valaki saját magában, annál jobban el lehet vele hitetni, hogy ennyit ér a munkája. De egy mentálisan nullára leírt sereggel csatát lehet nyerni (ha a profitszerzést annak tekintjük), de háborút – aligha.

 

Asztalos István

 

A cikk az Oldalas magazin 2015. novemberi számában jelent meg! 

Minden jog fenntartva! © Oldalas magazin 2015

Töltsön be további kapcsolódó cikkeket
Töltsön be további cikkeket Asztalos István
Töltsön be továbbiakat A la carte

Cikk ajánló

Nem érintkezhetnek élelmiszerrel műanyagot és bambuszt is tartalmazó anyagok

Az Európai Unió tagállamaiban tilos azoknak az élelmiszerekkel érintkező termékeknek a for…