Nem az első tárgyalás számít, hanem ami utána következik

Az elmúlt hetekben többször előkerült a kérdés: kikkel tárgyaljon a politika, amikor azt mondja, hogy meg akarja hallgatni a szakmát?

Induljunk most ki abból, hogy az új vezetés jó szándékkal kezdett hozzá. Adott egy működő államigazgatás, annak intézményei, kapcsolatai és hosszú évek óta megszokott tárgyalópartnerei. Teljesen természetes, hogy elsőként azokkal ülnek le, akiket a rendszer már ismer, és akiket korábban is meghatározó szakmai szervezetként kezelt.

Ebben önmagában nincs semmi különös. És attól, hogy egy szervezet korábban is tárgyalt a kormánnyal, még nem válik a korábbi rendszer részévé.

A valódi kérdés az, mi történik ezután.

Mert könnyen előállhat az a furcsa helyzet, hogy egy politikai vezetés változást szeretne, miközben az ágazatról szóló információit továbbra is nagyrészt ugyanazokon a csatornákon keresztül kapja, mint elődei.

Erre elsőre kézenfekvő válasz lehet: ültessünk még több embert az asztalhoz.

A szállodások mellé a vendéglátókat, az utazási irodák mellé a vidéki szolgáltatókat, a nagyvállalatok mellé a kisvállalkozásokat, és így tovább.

Nem kisebb asztal kell más szereplőkkel, hanem nagyobb asztal.

Csakhogy ezt sem lehet a végtelenségig folytatni. Egyszer csak akkora lesz az asztal, hogy már senki nem hallja a másikat. Talán tehát nem nagyobb asztalra, hanem több ajtóra van szükség.

Miért kellene ugyanis minden kérdésben ugyanazokkal tárgyalni? Ha szállodai szabályozásról van szó, hallgassuk meg a szállodásokat. Ha szakácsképzésről, azokat is, akik naponta tanulókkal dolgoznak a konyhákon. Ha a vidéki vendéglátás problémáiról, akkor jusson el a döntéshozókhoz annak a húsz férőhelyes étteremnek a valósága is, amely egészen más világban működik, mint egy nagy szálloda.

Más kérdéshez más tudás tartozik.

Ezért talán nem is azt kellene eldöntenie az államnak, hogy ki képviseli „a szakmát”. Ahogyan a gazdaságban sem az állam feladata kiválasztani a győzteseket, itt sem szerencsés néhány szereplőt kizárólagos szakmai hanggá emelni. A feladat inkább a keretek megteremtése.

Legyen világos, hogy egy adott ügyben kit kérdeznek meg. Legyenek tematikus egyeztetések, munkacsoportok, nyitott szakmai konzultációk. Lehessen javaslatot tenni, és legyen visszajelzés arról is, mi lett belőle. Nem kell mindenkinek minden tárgyaláson ott ülnie.

De mindenkinek tudnia kellene, melyik ajtón kopoghat be.

És talán éppen ebből fog kiderülni, valóban változott-e valami. Nem abból, hogy az első hetekben kik kaptak meghívót. Egy új vezetés szükségszerűen részben abból építkezik, amit készen kapott. Hanem abból, mit tesz akkor, amikor új véleménnyel, új szereplővel vagy jobb javaslattal találkozik.

Ragaszkodik ahhoz, amit először gondolt? Vagy képes azt mondani: most már többet tudunk, ezért változtatunk? Az iránykorrekció ugyanis nem feltétlenül a tévedés beismerése.

Lehet annak a bizonyítéka is, hogy valaki figyelt.

Talán ezért nem az a legérdekesebb kérdés, hogy kikkel ült le először a politika. Sokkal többet árul majd el, kikkel ül le másodszor, harmadszor és tizedszer – és meghallja-e közben azokat is, akiknek nincs állandó székük az asztalnál. Mert a valódi változás végül nem attól lesz valódi, hogy új emberek kerülnek a régi szerepekbe.

Hanem attól, hogy maga a működés is megváltozik.

A teljes dokumentum innen tölthető le:

A MAGYAR TURIZMUS ÉS VENDÉGLÁTÁS MEGÚJÍTÁSÁNAK STRATÉGIAI KONCEPCIÓJA