Lehet-e új korszakot építeni a régi arcokkal?

via: Pixabay

A Magyar Turisztikai Ügynökség élére nemrégiben Csendes Olivért, a Visit Hungary korábbi vezérigazgatóját nevezték ki. A döntés a szakmán belül számos reakciót váltott ki: vannak, akik a folytonosság garanciáját látják benne, míg mások szerint egy valódi szemléletváltás lehetőségét szalasztotta el vele a turizmusirányítás.

Ez a cikk azonban nem Csendes Olivérről kíván ítéletet mondani és nem egyetlen kinevezés helyességét, vagy helytelenségét kívánja megvitatni. Sokkal inkább egy ennél általánosabb kérdést szeretne körbejárni.

Lehet-e hiteles vezetője egy új korszaknak valaki, aki akarva vagy akaratlanul egy korábbi rendszer meghatározó szereplője volt? Hol húzódik a határ a felhalmozott szakmai tapasztalat és a múlt öröksége között? Vajon elegendő-e a szakmai hozzáértés egy vezetői kinevezéshez, vagy legalább ennyire fontos az is, hogy milyen üzenetet hordoz a személye azok számára, akik valódi megújulást várnak?

Ezekre a kérdésekre aligha léteznek egyszerű válaszok. Éppen ezért nem egy konkrét emberről, hanem egy általános szakmai dilemmáról szeretnénk gondolkodni – olyan dilemmáról, amely nemcsak a turizmusban és a vendéglátásban, hanem szinte minden olyan területen felmerülhet, ahol egy új korszak ígérete találkozik a korábbi évek meghatározó szereplőivel.

Nos, akkor lássuk…

A vezetők kinevezése mindig többről szól, mint egy önéletrajzról. Egy vezető ugyanis nem csupán feladatokat kap, hanem üzenetet is közvetít. A személye önmagában is döntés. És sokszor éppen ez az üzenet fontosabb, mint maga a kinevezés.

Az elmúlt hetekben ismét előkerült egy régi kérdés: lehet-e jó vezető valaki, aki egy korábbi rendszer meghatározó szereplője volt? A válasz első hallásra egyszerűnek tűnhet. Természetesen lehet. A szakmai tudás nem attól válik értéktelenné, hogy közben kormányok jönnek és mennek. Egy jól felkészült szakember ugyanaz marad akkor is, ha megváltozik körülötte a politikai környezet.
Csakhogy a vezetés nem kizárólag szakmai kérdés. A vezető hitelességet is képvisel és éppen ezért nem kerülhető meg a kérdés: vajon képes-e hitelesen megtestesíteni a változást az, aki akarva vagy akaratlanul egy olyan rendszer része volt, amelynek működését ma már sokan bírálják?

Nem feltétlenül azért, mert hibázott. Nem is azért, mert rossz szakember lenne. Hanem azért, mert a személye összeforrt egy korszak működésével.
A közéletben gyakran elhangzik, hogy a rendszerváltás nem pusztán személycserét jelent. Ez igaz. De ugyanennyire igaz az ellenkezője is: a rendszerváltás nem lehet pusztán ugyanazoknak az embereknek az újrapozicionálása sem.

Minden szakmának megvannak a maga történetei. A turizmusnak és a vendéglátásnak is.
Az elmúlt másfél évtizedben kialakult egy olyan világ, ahol sokszor ugyanazok a szereplők jelentek meg különböző szakmai szervezetek, tanácsadó testületek, munkacsoportok vagy érdekképviseletek élén. Kívülről úgy tűnhetett, mintha rendkívül sokszínű szakmai élet zajlana. Belülről azonban gyakran ugyanazok a kapcsolatok, ugyanazok a döntési mechanizmusok és ugyanazok a véleményformálók működtek.

A látszat sokszor erősebb volt a valóságnál.
Létrejöttek hangzatos nevű szervezetek, amelyek kommunikációjukban az egész szakmát képviselték, miközben valódi tagságuk, szakmai súlyuk, vagy érdekképviseleti erejük korlátozott volt. Mindez kívülről mégis alkalmas volt arra, hogy azt az érzetet keltse: teljes az egyetértés. Pedig nem volt az.

Rengeteg értékteremtő közösség dolgozott csendben, önerőből, mindenféle reflektorfény nélkül. Olyan egyesületek, civil szervezetek, oktatók, séfek és vendéglátók, akik nem a kommunikációban voltak erősek, hanem a munkában. Ők ritkán jutottak döntési helyzetbe. Még ritkábban kérdezték meg őket.

Ezért különösen fontos minden új vezető kinevezése. Nem azért, mert egyetlen ember képes megváltoztatni egy ágazatot. Hanem azért, mert minden kinevezés üzenetet hordoz. A szakma ugyanis nemcsak azt figyeli, ki ül az adott székbe. Hanem azt is, hogy milyen gondolkodásmód ül vele együtt.

Ha ugyanazok a kapcsolati hálók, ugyanazok a szereplők és ugyanazok a működési reflexek maradnak meghatározók, akkor nagyon nehéz lesz elhinni, hogy valóban új korszak kezdődött.

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden korábbi vezetőt automatikusan félre kell állítani. Ez sem lenne igazságos.
A valódi kérdés sokkal inkább az, hogy képes-e valaki elszakadni attól a működési modelltől, amelynek korábban részese volt. Képes-e új embereket meghallgatni? Képes-e lebontani a zárt köröket? Képes-e partnerként tekinteni azokra is, akik korábban kimaradtak a döntésekből?
Ha igen, akkor a múlt nem feltétlenül teher.
Ha nem, akkor a legjobb szakmai önéletrajz sem lesz elegendő.

A magyar turizmusnak és vendéglátásnak ma talán minden eddiginél nagyobb szüksége van a bizalomra. Nem új kommunikációra. Nem új szlogenekre. Hanem arra, hogy a szakma végre azt érezze: valóban számít a véleménye, valóban érték a teljesítménye, és valóban mindenki számára nyitva áll az ajtó, mert a hitelesség nem a kinevezés pillanatában születik meg.

Hanem abban, hogy a szakma hónapokkal és évekkel később is elhiszi: ezúttal valóban valami új kezdődött.

Asztalos István

elnök, Étrend Magyar Konyhafőnökök Egyesülete
Főszerkesztő , Oldalas magazin