Főoldal Hírek A la carte Vissza az anyaföldre

Vissza az anyaföldre

16 perc átlagos olvasási idő
0
1,431
 ehaccp_topbanner3.jpg

Vissza az anyaföldre

Most, hogy véget ért Magyarország valaha volt legharsányabb médiatámogatásával megrendezett szakácsversenye, itt az idő, hogy megvonjam a szubjektív mérleget.

Először is gratulálok a szervezőknek, gratulálok a versenyzőknek, és gratulálok a politikusoknak, hogy mindezt összehozták nekünk. Nagy felhajtás, nagy erőbedobás, nagy pénz, nagy eredmény, kétségtelen. Ha most itt befejezném, mindenki elégedetten hátradőlne és bekerülne a cikk a dicsőséget hirdető portfólióba.

egg-1368259_pixabay

De nem ér véget és így aztán – bizton állítom – kimarad a dicsőséget zengő sajtóanyagokat gyűjtő dossziéból. 

A siker teljes körű elismerése mellett nálam bizony kiverte a biztosítékot az, hogy a kézivezérlésű sajtó – hozzáértés hiányában nyilván a központilag kiadott sajtóközleményekre alapozva – el akarja velem hitetni, hogy ekkora siker aztán még sohasem született, amióta magyar ember fakanalat vett a kezébe.

Ezt nevezhetjük előkelően csúsztatásnak, kissé sprődebben fogalmazva másképp. Igen, értem én, hogy nagy büdzséhez nagy siker dukál, ráadásul Magyarországnak ma minden önbizalom növelő Eurovíziós, úszó bajnoki, vagy szakács sikerére akkora szüksége van, mint egy falat szarvasra vagy kecsegére.

A sajtó nem győzött tobzódni a felsőfokú dicséretekben, egymással versenyezve nevezték Szakácsolimpiának, gasztronómiai Oscar díjnak az eredményt. Nyilván a “szakújságíróknak” lövésük sem volt arról, hogy Szakácsolimpia már létezik (csekélység: 116 esztendeje rendezték az elsőt) valamint talán arról sem, hogy létezik kulináris Oscar-díj – mintegy hatvan esztendős múlttal.

Persze ezt most nem jó feszegetni, mert abban a pillanatban, ha hozzátesszük, hogy olimpiai aranyérmet eddig több mint száz (!) magyar szakács szerzett, Oscar díjjal is tucatnyian dicsekedhetnének – van, aki egyenesen három szobrocskát őrizhetne a vitrinében, ha nem ajánlotta volna fel a Vendéglátóipari Múzeumnak. Ha erről megemlékezünk, akkor bizony dől az egész kommunikációs haditerv. A blöff.

Félreértés ne essék. Nem a magyar szakács blöfföl. Ő felkészült, dolgozott, nyert. Neki jár a kalaplengetés. Azoknak nem, akik az egyébként fényes eredményt még fényesebbre próbálják suvickolni, ezért nem riadnak vissza semmitől. Azok, akik néhány éve még hivatalból üldözendő dolognak bélyegezték a Bocuse d’Or versenyt és meghirdették a rezsócsökkentést…

Szögezzük le, a most alkalmazott szenzációhajhász, nagyot mondó, túlzásokkal operáló taktika, nem csak ezen a versenyen kapott teret. A kulináris Olimpiáról (az igaziról), vagy a Világkupákról visszaérkező magyar versenyzők többnyire fényes sikerekről számolnak be a lokális sajtó hozzá nem értő képviselőinek, szó nélkül elfogadva a “magyar szakácsok a világ tetején”, “a magyar konyha világelső” és az ehhez hasonló blőd, bulvár ízű megfogalmazásokat. Ami meglehet, tévedés, de ha nem javítjuk ki, akkor hazugsággá cseperedik…

Nem vagyok képes, és nem is tudom elfogadni, ha valaki azt mondja, hogy csak a Bocuse d’Or a valami. Nem, ez nem igaz. Ez is a szakma része, aminek még örülnék is, ha nem akarnák minden áron rám erőszakolni a sikert. A helyén kellene kezelniük a Bocuse d’Or-t, és még elnyernék a tiszteletemet is. De, tényleg! Nálam bőven elég elsőnek lenni, nem kell „mégelsőbbnek”…

Gyakorló szakácsként tudom, nem csak akkor nem lehet dolgozni, ha szűk a szakácskabát, hanem akkor se, ha nagyobb egy-két számmal.

„Magyar séf Európa legjobbja!” – ordít a szalagcím… Mit szól vajon ehhez Heston Blumenthal, Erik Schröter, Alain Ducasse, Eckart Witzigmann, Ferran Adrià és a többiek… Vagy mindegy, mit szól, hiszen úgysem szembesül a provinciális magyar sajtóban megjelenő, kicsit túlzó, kicsit bulváros címekkel? Az csak nekünk szól, az csak igazolja a versenyre elköltött rengeteg pénz jogosságát? Értem én, hogy a kommunikáció ma már erről kell, hogy szóljon, ugyanis ezzel válik valami eladhatóvá. Szerintem a fent említett zsenik – ha elolvassák – legfeljebb jót nevetnek, de ismerve a szakmai elit arisztokratizmusát, inkább legyintésre sem méltatják. És ez teszi megalázóvá az amúgy szép eredményt.

Tamás, te elhiszed, hogy te vagy Európa legjobb szakácsa? És ha Lyonban hátba ver, mondjuk a gyilkos mosolyú Joël Robouchon, mondván „hogy is van ez Tamás?” Akkor majd azt mondod, legyintve, de vörös füllel: „Á, kolléga (!), hiszen tudod, milyen a sajtó…”

Tegyük hát helyére a dolgokat. Vállalom: nekem nem tetszik, hogy a korábban elért eredményeket ezzel a blöff áradattal sárba tiporják, ki akarják retusálni a magyar történelemből. Nem azért tesznek így, mert nem szeretik őket. Pusztán azért, mert így felnagyítható egy – amúgy is szép és dicséretes – eredmény. Hogy ez mennyire becsületes és mennyire korrekt? Döntse el ki-ki maga. Én már eldöntöttem.

Emlékezzünk: amikor több, mint száz évvel ezelőtt megalakult az Európai Labdarúgó Szövetség, a nagyobb hagyományokkal rendelkező brit futball – sajátos felsőbbrendűségtől vezérelve – nem tagozódott be. Hasonló módon vonult ki a francia gasztronómia a kulináris Olimpiákról. Történt ugyanis, hogy 1976-ban – midőn utoljára szerepeltek Frankfurtban – harmadik helyet szereztek a csapatversenyben. Ezt még meg tudták volna emészteni a derék gall fakanálművészek. De azt már nem, hogy éppen az amerikaiakkal holtversenyben állhattak fel a dobogó tetejére.  Egy olyan nemzet szakácsaival, akik csak a hamburgert ismerik… Megemészthetetlen. Sértődötten hazamentek és „durcából” kitalálták a „nouvelle cuisine”-t. És a Bocuse d’Or -t.

Nem tudom, a derék gallok – akiknek konyhaművészetét Escoffier-vel, Paul Bocuse-zel és a többiekkel egyetemben a legmesszebb menőkig tisztelem – mit terveznek azután, hogy 2015-ben Lyonban a dobogó második fokára állhatott a Team USA, miközben a házigazdák a hetedik helyen kötöttek ki… Ha jövőre valami hasonló baleset történik… rossz belegondolni.

Kedves sztárcsinálók! Kérem, törődjenek bele, hogy volt a Bocuse d’Or előtt is szakácsverseny. Bármennyire szeretnék, nem tudják az évtizedes, évszázados eredményeket törölni az évkönyvekből. Bocuse d’Or-t lehet nyerni. Oscart és olimpiát is.

Megengedem (de nem fogadom el), hogy az utóbbiakhoz talán kevesebb tudás is elég. De azokhoz sokkal több alázat kell.

Senki ne gondolja, hogy nem örülök a versenyeknek, az eredményeknek, azonban azt gondolom, hogy mint mindent, ezt is a helyén kellene kezelni. Nem lenne szabad kiválasztani egyet a sok közül, és azt a többi elé helyezni, vagy ahhoz mindenféle támogatást megadni, míg a másiknak semmit. Valljuk be, ilyen szintű támogatásból a közétkeztetési versenyből is lehetne show-t csinálni.

Úgy gondolom, a minimális támogatás a média biztosítása is lehetne a többi, (talán) alacsonyabb presztízsű világversenyről hazaérkező kollégák részére, ugyanis nekik is kijár(hat)na ez a fajta siker, amiből újra erőt meríthetnének.

Mert ők is megérdemlik.

Ettől függetlenül: gratulálok neked, Széll Tamás!

Asztalos István
Főszerkesztő

Az írás, az Oldalas magazin 2016. júniusi számában jelent meg!

Minden jog fenntartva! © Oldalas magazin 2016

Töltsön be további kapcsolódó cikkeket
Töltsön be további cikkeket Asztalos István
Töltsön be továbbiakat A la carte

Cikk ajánló

Újranyitják Enzo Ferrari kedvenc éttermét

A Commendatore barátaival és Forma-1-es csapatának pilótáival is gyakran megfordult a mara…