Vendéglátóipari látlelet

A vendéglátás egykor kiharcolt megbecsülését, és társadalmi rangját számtalanszor emlegetjük. Azonban érdemes megvizsgálni, hogy miért is volt az akkoriban olyan elismert szakma a miénk…

Manapság már senki nem csodálkozik a vendéglátás állapotán. Mindenki ismeri a problémát: a vendéglátóipar seregének többsége már külföldön telepedett le, az itthon maradt kollégák pedig érdekérvényesítés nélkül folyamatosan süllyedő csónakban eveznek, már-már erőn felül, de mégsem hatékonyan. Persze vannak, akik lelkesen sulykolják is beléjük a Hofi által megfogalmazott gondolatot, „Ne mozogj, mert hullámzik!”

Értem én, hogy a nyakunkig ér, meg azt is, hogy ha mozgunk, akkor felkavarodik a sűrűje, de ha nem mozdulunk meg, nem próbáljuk a saját hajunknál fogva kihúzni magunkat, akkor betokosodunk oda és később már nem a nyakunkig fog érni. Így, az egyetlen helyes út a kikecmergés lehet. Csakhogy a medencébe, amiben ülünk folyamatosan ömlik a szenny.

Ez a szenny pedig nem más, mint a tarthatatlan állapot, amely az elmúlt időszakban begyűrűzött a vendéglátásban. A problémákról pedig beszélni kell, mert, ha nem merjük kimondani, vagy nem tudjuk, nem akarjuk meghatározni, hogy mi a baj, akkor meg sem fogjuk tudni oldani azt.

Akárhonnan közelítjük meg a kérdést, tény,  hogy a legnagyobb gond a szakmában uralkodó elembertelenedett körülményekben találtatik. Itt gondolhatunk elsősorban a túlterheltségre, amit – némi joggal – a gazdasági válságra vezetnek vissza a tulajdonosok. De miért természetes, hogy erre hivatkozva tíz ember munkáját öt, legjobb esetben hat ember végzi? Mindennapos, hogy a két-háromszáz főre kalibrált konyhákról az előző példa szerinti, „redukált” személyzettel, manapság már két-háromezer fős rendezvényeket is felvállalnak…

Az is igaz, hogy ilyen esetben a szakácsoknak jogukban áll eldönteni, vállalják-e a kockázatot, vagy elhagyják a hajót. Azonban ismerve a szakmában dolgozók anyagi helyzetét, nem kell nostradamusi tehetség, hogy megállapítsuk, mi lesz a döntésük. A sárga csekk, az mindenkinek sárga csekk.

De ha már itt tartunk, akkor érdemes tovább gondolni a helyzetet. Vajon  a fent említett létszám közül hányan vannak ténylegesen bejelentve? Azt pedig már nem is merem feltételezni, hogy ne a teljes fizetés lenne az adóalap. Pedig adott esetben a nostradamusi adottságainkkal ez is könnyedén megállapítható lenne.

Az is igaz, hogy az iparágak közül a vendéglátásban az egyik legnagyobb az élőmunka igény, ez pedig iszonyatos adóterheket jelent. Elég csak belegondolni egy napi „nyolcórás” bejelentésre, aminek a munkáltatót érintő költsége, több mint százharmincezer jó magyar forint….

Tehát a “gazdák” nincsenek valami jó helyzetben, ez kétségtelen. Azonban a kollégákkal beszélgetve, hamar kiderül, az is igaz, hogy a munkáltatók között – általában egy forgalmi szint felett – az sem fizeti meg az alkalmazottakat, ott sincs elég ember a feladathoz, ahol erre meg lenne a gazdasági háttér. Vannak ugyanis helyek, melyek akár még milliós forgalmat is bonyolíthatnak egy nap, lehet a már tiszta bevétel is milliós, ennek ellenére a létszám szinte mindig hiányos. Retro feeling lengi be a fizetéseket is. Időutazás. Vissza a 90-es évekbe…  Anglia előttünk jár ebben (is), ott ugyanis nem csak 3000 forint felett jár az államilag előírt minimál órabér, de rendszeresen ellenőrzik a dolgozók leterheltségét. Ha már a fizetésünk nem lehet hasonló, jó lenne legalább az utóbbit idehaza is meghonosítani, hiszen ma már mindenki egyre többet dolgozik ugyanazért a pénzért.

De ne legyünk elfogultak. Álljunk ki a tisztes vendéglátósokért, azokért, akik tulajdonosként elfogadják, hogy ezt nem foglalkozásként, hanem életformájukként választottak. Akik tudják, választásuk hosszú távú befektetés, nekik nem – csak – a számok a döntőek és a gyors meggazdagodás. Épp úgy, ahogyan tőlünk nyugatra is az elhivatott családi vállalkozások vannak többségben, akik megbecsülik az alkalmazottaikat, segítik őket, hogy fejlődhessenek, valamint igyekeznek mindenben „az együtt sírunk, együtt nevetünk” elvét követni velük kapcsolatban. Hiszen tudják, egy jó alkalmazott többet ér, mint három gyenge.

Talán, ha végre nevén neveznénk a dolgokat, és újra, alapjaitól kezdenénk felépíteni a szakma becsületét, elfogadtatni a tulajdonosokkal, hogy nem ördögtől való dolog, ha nem öt, hanem hat év alatt térül meg egy „befektetés”, vagy annyi idő alatt jutnak fel a csúcsra.

A jelenlegi helyzet logikus következménye az elvándorlás, vagy a külföldi munkavégzés. Jó néhány „kinti” kollégával beszélgetve nyilvánvalóvá vált, hogy egyelőre eszük ágában sincs hazajönni. Rettenetes jövőkép, egy elnéptelenedő ágazat. Egy darabig lehet kínlódni, de már rövid távon tömeges étterembezárásokat lehet vizionálni, az pedig – ugye – az adóforintjainkra lehet majd kihatással. És meglehet, az erős tőkealapokkal rendelkező vállalkozások talpon maradnak majd egy darabig, de a tönkrement “kicsik” által be nem fizetett adót velük fogja kifizettetni a Nagy Testvér…

Ha nevén neveznénk a dolgokat, akkor elkezdhetnénk arra megoldást keresni, majd találni, méghozzá olyat, ami mindenkinek elfogadható. Mert józan fejjel észrevehetjük a köztes megoldást mindenre. Ha akarjuk.

Összegezve: létszámhiány, a fizetések alacsony szintje, dolgozóhiány, valamint a leterheltség, épp ugyanazt a problémát vetíti előre, mint amit manapság az egészségügy haláltusájában láthatunk. Még akkor is így van ez, ha a mi szakmánk sokkal kevesebb publicitást kap. Sajnos az elmúlt évek érdekérvényesítő képessége – illetve annak szinte teljes hiánya – meglátszik az ágazaton.

Az vendéglátás jövőjének érdekében, a pozitív változás reményéhez  mindenképpen a szakmai érdekvédelem újjászervezésével kellene kezdenünk.

Hát rajta! 

Asztalos István
Főszerkesztő

A cikk az Oldalas magazin 2016. januári számában jelent meg! 

Minden jog fenntartva! © Oldalas magazin 2016

Pixabay