Kollektív bűnösség – amikor már az együttműködés is elegendő az ítélkezéshez

Vajon mikor jutottunk el oda, hogy egy szakmai szervezetnek már azért is magyarázkodnia kell, mert kapcsolatot tart azokkal, akik az ágazat működéséről döntenek? És mikor lett természetes, hogy néhány információ, egy közös fénykép, vagy egy korábbi találkozó alapján emberekről és közösségekről mondunk ítéletet?

Az ember különös teremtmény. Szereti az igazságot, legalábbis addig, amíg az nem kerül szembe a saját meggyőződésével. Hajlamos gyorsan véleményt alkotni másokról, különösen akkor, ha azok olyan emberekkel, intézményekkel, vagy döntéshozókkal működnek együtt, akiket ő maga nem kedvel. Ilyenkor sokszor már nem is az számít, hogy az adott együttműködés miről szólt, milyen célt szolgált, vagy milyen eredményt hozott. Elég annyi, hogy megtörtént. A többit pedig kipótolja a feltételezés.

A kollektív bűnösség elve történelmi értelemben súlyos következményekkel járó gondolkodásmód. Természetesen a szakmai életben tapasztalható általánosítások nem mérhetők a történelem tragédiáihoz, a mögöttük meghúzódó logika azonban sokszor hasonló. Nem azt vizsgáljuk, hogy valaki mit tett, hanem azt, hogy kivel állt kapcsolatban. Nem a saját döntései, munkája, vagy eredményei alapján ítéljük meg, hanem annak alapján, hogy kikhez kötjük.

Pedig a szakmai együttműködés nem politikai hűségnyilatkozat. Egy érdekképviseleti szervezetnek nemcsak lehetősége, hanem feladata is kapcsolatot tartani azokkal, akik az ágazat működését befolyásoló döntéseket hozzák. Legyen szó minisztériumról, állami intézményről, önkormányzatról, vagy más döntéshozói fórumról, a szakmai érdekek képviselete párbeszéd nélkül aligha képzelhető el. Hiszen hogyan lehetne változtatást kezdeményezni, jogszabályokat véleményezni, problémákat jelezni, vagy szakmai javaslatokat érvényesíteni, ha közben éppen azokkal nem beszélünk, akiknek lehetőségük van dönteni ezekről?

A párbeszéd nem jelent azonosulást

Mégis időnként úgy viselkedünk, mintha egy szakmai találkozó, egy közös rendezvény, vagy egy intézményi együttműködés automatikusan azt jelentené, hogy az érintettek minden kérdésben egyetértenek egymással. Ha valaki tárgyal egy döntéshozóval, akkor biztosan támogatja annak valamennyi döntését. Ha meghívást fogad el, akkor nyilván azonosul a meghívó minden álláspontjával. Ha egy szervezet eredményesen működik együtt egy intézménnyel, akkor máris megkérdőjelezhető a függetlensége.

Csakhogy a szakmai érdekképviselet nem így működik. A párbeszéd nem feltétlenül egyetértés, az együttműködés nem alárendeltség és a tárgyalóasztalhoz ülés sem jelenti a saját álláspont feladását. Sőt, sok esetben éppen az teszi lehetővé a szakmai érdekek érvényesítését, hogy egymástól eltérő véleményt képviselő szereplők is hajlandók beszélni egymással.

Egy szakmai szervezet értékét ezért nem az mutatja meg, hogy kivel hajlandó szóba állni, hanem az, hogy mit képvisel ezeken a találkozókon. Milyen javaslatokat fogalmaz meg? Milyen problémákat vállal fel? Képes-e következetesen kiállni a szakmai álláspontja mellett és megőrzi-e a véleményalkotás szabadságát akkor is, ha az éppen nem talál kedvező fogadtatásra?

Ezek lennének a valódi kérdések. Csakhogy ezek megválaszolása több munkát igényel, mint egy közös fénykép alapján ítéletet mondani.

Fél információkból egész ítéletek

A mai nyilvánosság egyik legnagyobb veszélye, hogy gyakran töredékes információkból alkotunk teljes történeteket. Látunk egy fényképet, hallunk egy mondatot, megtudjuk, hogy valaki részt vett egy egyeztetésen és máris kész a következtetés. Azt azonban sokszor nem tudjuk, hogy miről volt szó, milyen álláspontok ütköztek, milyen javaslatok hangzottak el, vagy milyen eredménnyel zárult a találkozó.

A hiányzó részeket pedig hajlamosak vagyunk a saját előítéleteinkkel kitölteni.

Így fordulhat elő, hogy egy szakmai szervezetet nem a munkája, hanem a feltételezett kapcsolatai alapján minősítenek. Hogy a szakmai teljesítmény helyett a résztvevők személye kerül a középpontba és ahelyett, hogy az elhangzott javaslatokról beszélnénk, azon kezdünk vitatkozni, hogy ki kivel találkozott.

Természetesen a döntéshozókkal fenntartott kapcsolatoknak átláthatónak kell lenniük és jogos kérdés lehet az is, hogy egy együttműködés milyen feltételekkel valósul meg. De a kérdésfeltevés és a megbélyegzés között óriási különbség van. A tények megismerésének igénye nem azonos azzal, amikor már előre eldöntöttük, hogy mit szeretnénk hinni.

Akiket könnyen elítélünk és akiket nehezen engedünk el

Az egészben talán az a legkülönösebb, hogy miközben időnként rendkívül szigorúak vagyunk azokkal, akik számunkra nem szimpatikus szereplőkkel működnek együtt, más esetekben meglepően elnézőek maradunk.

Vannak helyzetek, amikor valakinek a szakmai teljesítményét, alkalmasságát, vagy közösségben betöltött szerepét már régen indokolt lett volna felülvizsgálni, mégsem tesszük meg. Mert régi ismerős. Mert korábban sokat tett értünk. Mert ugyanahhoz a körhöz tartozik. Mert kellemetlen lenne a konfliktus, vagy egyszerűen azért, mert a személyes kapcsolat fontosabbá válik a következetességnél.

Különös ellentmondás, hogy miközben egyeseket már azért is félreállítanánk, mert olyanokkal működnek együtt, akiket nem kedvelünk, másokat akkor sem vagyunk képesek kivenni a sorból, amikor a szakmai teljesítményük, a magatartásuk, vagy a közösség érdekei ezt már régen indokolnák. Ráadásul éppen olyanokat, akik nem csupán részesei voltak a korábbi rendszernek, hanem annak valódi nyertesei és haszonélvezői is. Akik számára a korábbi működés nem egyszerűen egy adott környezetet jelentett, hanem lehetőségeket, pozíciókat és előnyöket biztosított. Mégis, miközben másokat pusztán egy szakmai együttműködés miatt is hajlamosak vagyunk megbélyegezni, az ő esetükben sokszor még a következetes számonkérés is elmarad. Mert a személyes kapcsolatok, a megszokás és a kölcsönös érdekek olykor erősebbek az elveinknél. És talán éppen ez mutatja meg leginkább, hogy mennyire nem azonos mércével mérünk.

Az egyik esetben túl gyorsan ítélünk. A másikban túl sokáig hallgatunk.

Pedig a szakmai tisztesség nem működhet kétféle mércével. Nem lehet valakit pusztán a kapcsolatai alapján elutasítani és nem lehet mást kizárólag a kapcsolatai miatt változatlanul támogatni. A teljesítményt, a döntéseket és a felelősséget kellene vizsgálnunk, nem a személyes rokonszenvet, vagy ellenszenvet.

A szakmaiság nem válhat a szimpátia áldozatává

A magyar vendéglátásnak és általában a szakmai közösségeknek nem arra lenne szükségük, hogy újabb választóvonalakat húzzunk egymás közé. Sokkal inkább arra, hogy a valódi problémák megoldása érdekében képesek legyünk együttműködni, akár olyanokkal is, akikkel nem mindenben értünk egyet.

Egy érdekképviseletnek nem az a feladata, hogy kizárólag azokkal beszéljen, akiket mindenki kedvel. Hanem az, hogy a szakma érdekeit ott is képviselje, ahol a döntések megszületnek. Ez olykor kényelmetlen találkozásokat, nehéz tárgyalásokat és eltérő álláspontok ütköztetését jelenti. De a szakmai párbeszéd értelmét éppen ez adja.

Természetesen az együttműködés nem jelenthet feltétlen felmentést senkinek és a döntéshozókkal fenntartott kapcsolat sem helyettesítheti a tényleges szakmai munkát. De önmagában a kapcsolat ténye sem lehet ok a megbélyegzésre.

Mert ha mindenkit elutasítunk, aki olyan emberrel tárgyal, akit mi nem kedvelünk, akkor előbb-utóbb nem maradnak tárgyalópartnereink. Ha pedig a szakmai értéket a kapcsolatok alapján kezdjük mérni, akkor éppen azt veszítjük el, aminek a legfontosabbnak kellene lennie: a szakmaiságot.

Gyarló az ember. Hajlamos szigorúbban megítélni azokat, akikkel nem ért egyet és elnézőbben bánni azokkal, akik közel állnak hozzá. Fél információkból egész történeteket épít, a saját feltételezéseit pedig olykor tényként kezeli. Máskor éppen azokkal szemben nem mer következetes lenni, akikkel szemben erre a legnagyobb szükség lenne.

Pedig nem az a kérdés, hogy ki kivel beszél, hanem az, hogy miről és milyen eredménnyel. Nem az, hogy valaki kivel szerepel egy fényképen, hanem az, hogy milyen munkát végez. És nem az, hogy a tárgyalóasztal melyik oldalán ül, hanem az, hogy milyen ügyet képvisel.

Mert a szakmai érdekképviselet nem attól független, hogy senkivel nem működik együtt, hanem attól, hogy az együttműködés közben sem adja fel a saját álláspontját.

És talán mielőtt legközelebb ítéletet mondunk valakiről, érdemes lenne feltennünk magunknak egy egyszerű kérdést: valóban ismerjük a történetet, vagy csak azt a részét, amelyik megerősíti azt, amit egyébként is gondolni szeretnénk?

OLDALAS MAGAZIN HÍRLEVÉLRE TÖRTÉNŐ FELIRATKOZÁS

Maradj képben!

Havonta egy hírlevél — benne a friss Oldalas magazin, a legfontosabb szakmai hírek és a vendéglátás történetei.

Megismertem és elfogadom az adatvédelmi irányelveket.
FELIRATKOZOM